Táltosparipa

Anyaság, én így szeretlek! – Énidő és mesék

summer-still-life-785231_1920Amikor a mesék bölcsességéről és arról van szó, hogy ezt hogyan lehet az életünkben aprópénzre váltani, akkor beszélnünk kell az énidő szükségességéről is.
Nem láttam még harmóniában élő embert (sem férfit, sem nőt, sem időset, sem fiatalt), aki a harmóniát anélkül tudta volna megteremteni az életében, hogy naponta ne lett volna saját kis “szent ideje”, amikor elmerülhet a saját gondolatai csendjében. Van, aki ezt imádságban teszi este, elalvás előtt, van, aki bicajozni megy, hogy kiszellőztesse a fejét és egyedül legyen, van, aki meditál, van, aki jógázik, van, aki süteményt süt és blogot vezet róla – szóval, mindenki másként csinál(hat)ja, de valahogyan meg kell találnia a saját idejét, amit befelé fordulásra, töltekezésre tud fordítani.
      Nem szeretem az áldozat szerepet reklámozó, viccesen jópofizó, az anyukák “soha nincs magamra időm” problémáját parodizáló posztokat. Ez a vicceskedés gyilkos fajta. Mert azt üzeni, hogy elfogadható, általános és normális, hogy egy feleség és anya szerepben is élő nőnek nincs magára ideje, megszűnik szellemi dolgokkal foglalkozni, és élete centruma a mosatlan edény meg a büdös zoknik kupaca, amelybe változatosságot maximum a lekvárfőzés örömei hoznak.
     Feminista élharcos sem vagyok. Azt azonban gondolom, hogy mind a nőknek, mind a férfiaknak szükségük van “énidőre”, hogy feltöltsék lelki, szellemi tankjukat. Az ember nem robot, a fizikai táplálék mellett lelki táplálékra is szüksége van, ha jól akar funkcionálni. Mégpedig olyan lelki táplálékra, amelyet ő választ magának, amely így őt valóban erősíti. Mint írom feljebb, ez egyéni, hogy ki mit érez erősítőnek. A hétvégén nagyon szép példát láttam. Ezt akarom nektek leírni.
     A szombati kirándulásunk keretében egy hastáncbemutatóra is betévedtünk, ahol amatőr csoportok és táncosok nagy lelkesedéssel adták elő táncaikat. Az egyik, fiatal lányokból álló csoport vezetője egy anyuka volt. A párhónapos kisbabája is ott volt a bemutatón – apukája karjából nézte és hallgatta a bemutató táncait és zenéjét. Aki volt már egészen pici gyerekkel otthon, tudja, hogy mennyire fontos, hogy az anyuka maga is kimozdulhasson, töltekezhessen, hogy az egész embert kívánó feladatát aztán megújult erővel tudja végezni. Ez az apuka lehetővé tette ezt a párjának, büszkén tartotta kisbabájukat a karjában, és büszkén nézte felesége táncát is. Üdítő látvány volt ez a kis család!
     Mi is remekül mulattunk, az én 21 hónapos kislányom is jól megfigyelte a táncosokat, hazatérve ő is csípőt tekergetve “hastáncbemutatózott” a nagyszülőknek, és mondta hozzá: Nénik táncolnak.
     Nénik táncolnak, jókedvet és életörömet árasztanak! Anyaság, én így szeretlek! Köszönet és hála minden férjnek, nagyszülőnek és segítőnek, aki ezt támogatja, mert az ő segítségük bizony nagyon kell ehhez!

 

Ha tetszett az írásom, köszönöm, ha megosztod. Ha szívesen olvasol még, nézz szét a menüben, vagy görgess lejjebb a képes cikkajánlómhoz. 

Továbbiakat a blog FACEBOOK oldalán találsz, melyet IDE KATTINTVA érsz el (vagy fenn, az oldalsávban is megtalálod). 

Ha hamarosan megjelenő önismereti-személyiségfejlesztő könyvem megjelenéséről, és a megjelenési kedvezményekről akarsz értesülni, akkor az oldalsávban vagy ITT LEHET ELŐREGISZTRÁLNI.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!