Táltosparipa

A társfüggőségből is van kiút – Marcsi története

Marcsi és István az egyetemen ismerkedtek meg, egy tanulmányi kiránduláson. Álomszerű ismerkedés volt, már a vonaton felfigyeltek egymásra. A kollégiumba visszatérve is keresték egymást, hosszú, átbeszélgetett esték következtek. Az évfolyamtársaknak is feltűnt, mennyit vannak együtt, valaki figyelmeztette a lányt, ne merüljön nagyon az örömben, mert Istvánnak évek óta barátnője van…

Az észérveknek persze nincs helye, ha együtt kel fel és nyugszik le a nap. A következő fél év ebben a rózsaszín burokban telt a kollégium mikrovilágában. Marcsi azt hitte, irigylik, hogy a legmenőbb végzős az övé; de a legtöbben csak szánták… Ismerték Istvánt…

A tavaszi félév végén a fiú lediplomázott, az állás pedig már készen várta. Mint ahogyan Marcsi is várta minden nap szeptembertől a kollégiumban – merthogy egész nyáron nem jelentkezett. De a szorgalmi időszak első péntek délutánján betoppant, és úgy jött, mint aki tudja: ő ajándék. Mintha nem is lett volna a nyári szünet, úgy folytatódott minden – azzal a különbséggel, hogy mostmár csak a péntek délutánok és esték maradtak. Heti egy (vagy inkább fél) nap boldogság…

Marcsi nem kérdezett semmit. Pedig annyira logikus lett volna. Barátoktól tudta, hogy a barátnő megvan. Valamiért mégis önmagáról és kettőjük kapcsolatáról hitte azt, hogy ez az IGAZI. Szinte fel sem tűnt, hogy István sem kérdez azokról a napokról, amikor nem találkoznak. Mintha az örök jelenben élnének, mintha csak az a pár óra számítana, amit együtt élnek meg.

Marcsi belsője egy gomolygó köddé alakult lassan, amelyben ő sem látott semmit biztosan. Csak azt, hogy minden idegszálával vágyik erre a fiúra, csak vele tudja elképzelni az életét, csak általa nyer értelmet minden. Azt mondogatta: “Ilyen őszinte kapcsolatban még sosem voltam. Hozzám ember még nem állt ennyire közel. Köztünk minden olyan egyértelmű, fél szavakból és pillantásokból is értjük egymást.”

Az igazság viszont az volt, hogy még az a kérdés sem hangozhatott el: “Tegnap mit csináltál?” vagy “Múlt héten merre jártál?”, de még az sem: “Jól vagy?”.  A “Jó ez neked így?” kérdést pedig nemcsak kimondani lett volna abszurd, de még elgondolni is. Hogy miért? Mert abban a Marcsi belsejében gomolygó ködben ott volt valahol a durván biztos tudás: “Ha felteszem ezeket a kérdéseket, nyomban elveszítem.” Erre pedig a leghalványabban sem akart gondolni. Inkább egész héten várta a péntek délutánt. És amikor meghallotta az ismerős kopogást, egyszerre minden szorongás és rossz érzés elszállt. Arra a 2-3 órára… Hogy aztán, ahogy a fiú becsukja maga mögött az ajtót, megjelenjen a pusztító üresség – és a következő péntek várása.

Aztán a péntekek is egyre ritkultak, de bizonytalan rendszertelenséggel mégis megmaradtak. Így a következő évben Marcsi minden pénteket a kollégiumban töltött, és boldog volt, ha nyílt az ajtó, és István lépett be rajta. Amikor pedig egész délután és este senki sem nyomta le a kilincset, akkor gondolat nélküli ürességben telt a nap, még a szombati ébredés is kába volt.

A többi napokon Marcsit hívták a barátai ide és oda, mindenféle programokra. De persze soha sehol nem találkozott senkivel, aki felérhetett volna “hozzá”. István igazi bálvánnyá vált. Amit az sem rombolt le, hogy valakitől véletlenül hallotta: jövő hónapban lesz István és a barátnője esküvője. Lehetetlennek tartotta. Hiszen nem lehet fontos az a kapcsolat, ha István őt fel tudja keresni mellette, vele tud lenni. Nyilván csak nem tudja, hogyan szakítson. Nyilván…

Egyik este Marcsi egyedül ült a szobájában, amikor egyszer csak remegni kezdett, alig bírt levegőt venni, a mellkasára hirtelen mintha ráült volna valaki. Halálfélelme volt, minden megmagyarázható ok nélkül. Talán egy negyedórát tartott a reszketés. Másnapra igyekezett elfelejteni, de a következő hetekben újra jelentkeztek a rohamok. Egyszer a barátnője családjánál volt, amikor elkezdte érezni, hogy rosszul van. 

A barátnője belgyógyász anyukája megvizsgálta és pár keresztkérdést tett fel. A jól irányzott kérdések és az empatikusan figyelő szempár Marcsit ráébresztette arra, amit évek óta nem akart észrevenni: ebbe a seveled-senélküled kapcsolatba belebetegedett a lelke, és – úgy néz ki – a teste is vészjeleket küld. 

Marcsi a barátnője segítségével terapeutát keresett, mert mostmár érezte, változtatni akar. Pár hét múlva vidékre utazott a szakdolgozata ügyében. Egyszer csak azt hitte lidércet lát a vidéki város főterén: István közeledett. Éppen egy kávézó előtt értek össze. Kelletlen meglepetés, színlelt öröm volt a fiú hangjában ahogy a lányt köszöntötte. A második mondatnál beletúrt a hajába. Marcsi meglátta az ujján megcsillanni a hivalkodóan vastag és díszes karikagyűrűt. Úgy mentek tovább, mint akiknek sosem volt semmi dolguk egymással.

Marcsi ezt már sírás nélkül mesélte a terápiás ülésen. Tudta, hogy elvesztegetett néhány évet, de azt is érezte, hogy be fogja pótolni. Lehetségesnek tartotta a változást, ha most még nem is látszott a jövő. 

Ha tetszett az írásom, köszönöm, ha megosztod. Ha szívesen olvasol még, nézz szét a menüben, vagy görgess lejjebb a képes cikkajánlómhoz. 

Továbbiakat a blog FACEBOOK oldalán találsz, melyet IDE KATTINTVA érsz el (vagy fenn, az oldalsávban is megtalálod). 

Ha hamarosan megjelenő önismereti-személyiségfejlesztő könyvem megjelenéséről, és a megjelenési kedvezményekről akarsz értesülni, akkor az oldalsávban vagy ITT LEHET ELŐREGISZTRÁLNI.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!