Táltosparipa

Erika néni, a zene öröme legyen inkább MINDENKIé!

Persze megnéztem, persze megírom. Mert nem akarok szó nélkül elmenni mellette. És nem az Oscar miatt, pedig az nagy dolog, de azt mások más fórumon majd méltatják helyettem is. Én azonban el akarok azon gondolkodni, amin a rendező Deák Kristóf elgondolkodtat.

Van-e olyan közösségi cél, amely bedarálhatja az egyént? Amely megsemmisítően megalázhatja, hogy aztán a “köz” boldog legyen? Szerintem nincs. Sőt, továbbmegyek: véleményem szerint az így szerzett “boldogság”, nem boldogság, csak valami kicsikart kényszeradománya a Sorsnak, ami végül senkiben nem szül szívbeli jó érzéseket – ha néhányak egójának jót is tesz.

Konkrétan is értem ezt a filmet, hiszen az első képsorok, a kislány megalázása máris megszólít. De szimbolikus is ez a kórus. Egy mentálisan beteg társadalom kórusa és kórképe is. Engem viszont a gyógyítása érdekel. Fordítsuk a gyógyulás felé a szemünk, mert a film is arrafelé vezet bennünket – és a szememben ezért máris jár az Oscar!

A “nemvagyelégjó” kislány épphogy becsöppen az új iskolai közösségbe, amikor a parancsszerű kérést megkapja: éneklés helyett csak “tátikáljon” a kórusban. Hogy ez milyen hatással van egy kisgyerek önbizalmára, önmagába és a világba vetett hitére, azt a kislány szomorúságából és könnyeiből látjuk. Hogy mégsem szerez életre szóló sebet, azt csak annak köszönheti, hogy olyan nagyszerű kórustársai vannak, mint amilyenek.

No, és az is fontos, hogy a legszebb hangú lánnyal rögtön barátnők lesznek. Azt sem lehet nem észrevenni, hogy egy gyönyörű szőke kislányról van szó, akinek még menő dolgai is vannak, úgy, mint a Bécsből származó trendi karkötő. Szóval, van ennek a kislánynak muníciója, amit fel lehet sorakoztatni az énektanárnő ítéletével szemben. Ha csúnyácska és kevésbé népszerű gyerek lenne, vajon hogyan védené meg magát? Jó lenne, ha egy-egy ilyen lélekromboló iskolai szituációban egyetlen gyerek sem sérülne!

Mindenki című film egy olyan remek gyerekközösséget mutat fel, akik képesek megalkotni a maguk markáns válaszát. Képesek szembemenni egymásért a verseny nehéz pillanataiban a félelmet keltő felnőtt erejével. Az énektanárnő szemeit jól megjegyeztem, és azt is, ahogyan a gyerekek felé sziszegi: “Rohadékok.” Kiskamasz gyerekekről van szó, és otthagyja őket a színpadon az ismeretlen közönség számára. És a gyerekek szemében kigyullad a fény, amit elvett tőlük. A fény, amit csokoládéval akart megvásárolni – már a legkisebbeknek is azt a hazugságot mutatva, hogy a jóindulat megvehető: alkalmanként egy Párizsi kocka az ára.

Szimbolikusnak is érzem ezt a filmet, mert miközben végig az iskolában mozgunk, a film üzenete mégsem pusztán az iskolai közegre érvényes. Nekünk felnőtteknek, akik már nem vagyunk kisdiákok is mutat valamit. Hogy meg lehet élni azt, ami tiszta. Hogy korrupció nélkül is lehet győzni. Nem biztos, hogy a svédországi kirándulás lesz a nyeremény, de az is lehet, hogy attól még sokkal több és fontosabb. 

Ezek a gyerekek így már – valószínűleg – nem lettek az ország legjobb kórusa, de az ország legjobb és legegészségesebb közössége mindenképp. Az önbecsülésük pedig joggal alapozódhatott meg. Erika néni pedig? Tanulhat a gyerekektől, akiknek ugyan nem szakmája a zene, mégis többet tudnak róla: tudják, hogy a zene öröme mindenkié kell legyen! Mert: Égen nyíló bodzavirágból hullik a sárga virágpor”!

Köszönöm, hogy ellátogattál a Táltosparipa oldalra, amely a Táltosparipa Mentáltréning része. Ha tetszik az oldal, és fontosnak tartod a lelki egészség fejlesztését, akkor kérlek, támogasd az oldal működését azzal, hogy lájkolod   a Táltosparipa blog Facebook oldalát: ITT TALÁLOD. (Vagy fenn, az oldalsávban is elérhető.) Köszönöm!
Címkék:

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!