Táltosparipa

Utcagyerekek a 21. században

 

 

Hogy napjaink Európájában élnek gyerekek az utcán, mindenfajta felnőtt felügyelet és gondoskodás nélkül, azt sokáig nem is tudtam. De akinek lenne kétsége, hogy van ilyen, annak mindenképp ébresztőt fúj a lengyel dokumentumfilmesek által jegyzett Leningrádi pályaudvar gyermekei című alkotás. Sajnos minden kockája a valóságban lett filmre véve, nem kitaláció.

A félórás dokumentumfilm angol felirattal itt nézhető meg, de a képek nyelvtudás nélkül is magukért beszélnek: 

 Megdöbbentő, hogy ezek a gyerekek a kezdő miniriportokban kimondják, honnan jöttek: tudják, hogy vannak szüleik, tudják, mit jelent az a szó, család, és tudják, hogy ők az utca gyermekei lettek. Ehhez képest áramlik és kavarog körülöttük a tömeg, és a felnőtt világ nem tesz semmit, hogy ezt a szavakkal le nem írható borzalmat felszámolja.

Bennem már az első képkockáknál megszólalt a hang: Mit tehetek, hogy a gyerekeknek jobb, emberibb élete legyen? Csak azért nem sírok már az első képkockáknál, mert azzal erősítem magam, hogy én teszek a rossz körülmények között élő gyerekekért. Egyetemista koromban táboroztatásokban vettem részt, ahol nehéz sorsú gyerekeknek igyekeztünk szebbé tenni a nyarát, manapság pedig tárgyi- és pénzadományokkal igyekszem segíteni. De már a film elejétől gyűlik bennem a tehetetlen düh és torokszorító szomorúság, hogy miért csak ennyit teszek, teszünk?! Hogy nekünk felnőtteknek hogyan lehet és miért van bármi fontosabb dolgunk, mint élhetővé tenni a gyerekek életét?!

Megüt az a jelenet, amelyben egy elsiető felnőtt, anélkül, hogy megállna, a földön ülő kisfiú kezébe nyom egy sárga McDonald’s-os lufit, a gyerek pedig automatikusan elveszi. Aztán az ember megy tovább… Tényleg ennyi lenne nekünk, felnőtteknek a felelősségérzetünk? A felvilágosult felnőtt társadalom ennyit tud adni bajba jutott gyerekeknek? Ez volna szánalom, szívjóság és empátia?

A filmet Moszkvában forgatták, így elsősorban a moszkvai felnőtt világot minősíti, hogy ez megtörténhet. Sosem jártam Moszkvában, azonban engem is eltalál ez a dokumentumfilm. Egyre fut bennem a kérdés, mit tehetek. Nem hagyom költői kérdésként, ez a film nem hagy kétséget, hogy nem melodramatikus könnyekre van szükség, hanem tettekre, valódi segítségre.

Ha kérdés lenne (embertelen kérdés), hogy érdemes-e még ezeknek a gyerekeknek segíteni, vagy végképp le kell mondani róluk, akkor ott a válasz: ahogyan örülni tudnak egy kiskutyának, ahogyan a kisfiú puszit nyom a hozzá szaladó kutya orrára… Ők is szeretetre vágynak, tudnak szeretetet adni, képesek örülni – és mekkora teljesítmény ez ilyen körülmények között! Persze, hogy nekem is gyűlnek a könnyeim.

Mindeközben a szülői felelősségünkről is gondolatok és érzések keringenek bennem, és vallom, hogy a szülőséghez a vezetői engedélyhez képest sokkal komolyabb jogosítvány kellene. Ha javasolhatnám a teremtésnek bármiféle korrekcióját, akkor azt javasolnám, hogy csak az legyen képes utódok nemzésére, aki emberileg is alkalmas arra, hogy szülővé váljon. (De hát, hogy jövök én ehhez a javaslathoz?! Talán, ezek a gyerekek éppen azért születtek, hogy megmutathassuk, van-e bennünk valóban emberség. A leningrádi pályaudvar gyermekei vonatkozásában megbuktunk, de, és tényleg ez kiabál bennem, minden felnőtt találhat a közvetlen környezetében feladatot, a saját gyerekével is (!!!), hogy a gyerekkort idilli vagy legalább elég jó életszakasszá változtassa.

Hogy mi az értelme egy ilyen dokumentumfilm elkészítésének? Változik tőle valami? Az utóbbi években jöttem rá, hogy már a felnőtt életemben is mennyi mindennek a létezéséről nem tudtam, mert annyira kívül esett nemcsak a saját komfortos életemen, de még az olvasmányélményeimen is. Pedig, amiről nem tudunk, azon változtatni sincs esély. Sajnálom, hogy ezt a dokumentumfilmet „csak” jelölték az Oscarra, mert ez is egy szimbólum: tudjuk, hogy tenni kellene, hogy fel kellene számolni, meg kellene oldani minden hasonló helyzetű gyerek életét, DE a megoldás nem történik meg. Vajon ma reggel hány gyerek ébredt ezen a moszkvai pályaudvaron? Vajon Magyarországon hány gyerek ébredezik most hasonló életkörülmények között? Vajon átérezzük, hogy segítenünk kell? Vajon észrevesszük, ha segítenünk kell? Ha az én feladatom segíteni?

 

Ha tetszett az írásom, köszönöm, ha megosztod. Ha szívesen olvasol még, nézz szét a menüben, vagy görgess lejjebb a képes cikkajánlómhoz. 

Továbbiakat a blog FACEBOOK oldalán találsz, melyet IDE KATTINTVA érsz el (vagy fenn, az oldalsávban is megtalálod). 

Ha hamarosan megjelenő önismereti-személyiségfejlesztő könyvem megjelenéséről, és a megjelenési kedvezményekről akarsz értesülni, akkor az oldalsávban vagy ITT LEHET ELŐREGISZTRÁLNI.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!