Táltosparipa

Utcagyerekek a 21. században

 

 

Hogy napjaink Európájában élnek gyerekek az utcán, mindenfajta felnőtt felügyelet és gondoskodás nélkül, azt sokáig nem is tudtam. De akinek lenne kétsége, hogy van ilyen, annak mindenképp ébresztőt fúj a lengyel dokumentumfilmesek által jegyzett Leningrádi pályaudvar gyermekei című alkotás. Sajnos minden kockája a valóságban lett filmre véve, nem kitaláció.

A félórás dokumentumfilm angol felirattal itt nézhető meg, de a képek nyelvtudás nélkül is magukért beszélnek: 

 Megdöbbentő, hogy ezek a gyerekek a kezdő miniriportokban kimondják, honnan jöttek: tudják, hogy vannak szüleik, tudják, mit jelent az a szó, család, és tudják, hogy ők az utca gyermekei lettek. Ehhez képest áramlik és kavarog körülöttük a tömeg, és a felnőtt világ nem tesz semmit, hogy ezt a szavakkal le nem írható borzalmat felszámolja.

Bennem már az első képkockáknál megszólalt a hang: Mit tehetek, hogy a gyerekeknek jobb, emberibb élete legyen? Csak azért nem sírok már az első képkockáknál, mert azzal erősítem magam, hogy én teszek a rossz körülmények között élő gyerekekért. Egyetemista koromban táboroztatásokban vettem részt, ahol nehéz sorsú gyerekeknek igyekeztünk szebbé tenni a nyarát, manapság pedig tárgyi- és pénzadományokkal igyekszem segíteni. De már a film elejétől gyűlik bennem a tehetetlen düh és torokszorító szomorúság, hogy miért csak ennyit teszek, teszünk?! Hogy nekünk felnőtteknek hogyan lehet és miért van bármi fontosabb dolgunk, mint élhetővé tenni a gyerekek életét?!

Megüt az a jelenet, amelyben egy elsiető felnőtt, anélkül, hogy megállna, a földön ülő kisfiú kezébe nyom egy sárga McDonald’s-os lufit, a gyerek pedig automatikusan elveszi. Aztán az ember megy tovább… Tényleg ennyi lenne nekünk, felnőtteknek a felelősségérzetünk? A felvilágosult felnőtt társadalom ennyit tud adni bajba jutott gyerekeknek? Ez volna szánalom, szívjóság és empátia?

A filmet Moszkvában forgatták, így elsősorban a moszkvai felnőtt világot minősíti, hogy ez megtörténhet. Sosem jártam Moszkvában, azonban engem is eltalál ez a dokumentumfilm. Egyre fut bennem a kérdés, mit tehetek. Nem hagyom költői kérdésként, ez a film nem hagy kétséget, hogy nem melodramatikus könnyekre van szükség, hanem tettekre, valódi segítségre.

Ha kérdés lenne (embertelen kérdés), hogy érdemes-e még ezeknek a gyerekeknek segíteni, vagy végképp le kell mondani róluk, akkor ott a válasz: ahogyan örülni tudnak egy kiskutyának, ahogyan a kisfiú puszit nyom a hozzá szaladó kutya orrára… Ők is szeretetre vágynak, tudnak szeretetet adni, képesek örülni – és mekkora teljesítmény ez ilyen körülmények között! Persze, hogy nekem is gyűlnek a könnyeim.

Mindeközben a szülői felelősségünkről is gondolatok és érzések keringenek bennem, és vallom, hogy a szülőséghez a vezetői engedélyhez képest sokkal komolyabb jogosítvány kellene. Ha javasolhatnám a teremtésnek bármiféle korrekcióját, akkor azt javasolnám, hogy csak az legyen képes utódok nemzésére, aki emberileg is alkalmas arra, hogy szülővé váljon. (De hát, hogy jövök én ehhez a javaslathoz?! Talán, ezek a gyerekek éppen azért születtek, hogy megmutathassuk, van-e bennünk valóban emberség. A leningrádi pályaudvar gyermekei vonatkozásában megbuktunk, de, és tényleg ez kiabál bennem, minden felnőtt találhat a közvetlen környezetében feladatot, a saját gyerekével is (!!!), hogy a gyerekkort idilli vagy legalább elég jó életszakasszá változtassa.

Hogy mi az értelme egy ilyen dokumentumfilm elkészítésének? Változik tőle valami? Az utóbbi években jöttem rá, hogy már a felnőtt életemben is mennyi mindennek a létezéséről nem tudtam, mert annyira kívül esett nemcsak a saját komfortos életemen, de még az olvasmányélményeimen is. Pedig, amiről nem tudunk, azon változtatni sincs esély. Sajnálom, hogy ezt a dokumentumfilmet „csak” jelölték az Oscarra, mert ez is egy szimbólum: tudjuk, hogy tenni kellene, hogy fel kellene számolni, meg kellene oldani minden hasonló helyzetű gyerek életét, DE a megoldás nem történik meg. Vajon ma reggel hány gyerek ébredt ezen a moszkvai pályaudvaron? Vajon Magyarországon hány gyerek ébredezik most hasonló életkörülmények között? Vajon átérezzük, hogy segítenünk kell? Vajon észrevesszük, ha segítenünk kell? Ha az én feladatom segíteni?

 

Köszönöm, hogy ellátogattál a Táltosparipa oldalra, amely a Táltosparipa Mentáltréning része. Ha tetszik az oldal, és fontosnak tartod a lelki egészség fejlesztését, akkor kérlek, támogasd az oldal működését azzal, hogy lájkolod   a Táltosparipa blog Facebook oldalát: ITT TALÁLOD. (Vagy fenn, az oldalsávban is elérhető.) Köszönöm!
Címkék: ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!