Táltosparipa

Mit tesznek velünk a lehúzó, negatív gondolati sémáink?

Ahogy járom az országot, figyelem az embereket. Az ország mentális állapota a benne élő emberek lelki állapotából adódik össze. Ebben eddig nincs is semmi újdonság, ugye? Tarka a kép. Van sok vidám, életigenlő ember, de vannak folyton panaszkodók is. A különbség viszont (bármerre járok) nem az anyagi helyzetükben van: nem úgy van, hogy a pénzes a vidám, a szűkölködő a panaszos – de fordítva sincs. Egyszerűen az van, hogy sem a mosoly, sem a panasz módja és mértéke nem függ az anyagi helyzettől. De akkor miért nem vagyunk mindannyian vidámak, felszabadultak, optimisták?

Itt van mindjárt az az idősödő házaspár, ahol a férj mindig a jóra nyitott, pedig a saját szüleit extrém korán elvesztette, nehéz gyerekkora volt, hamar fel kellett nőnie. De mindig talált valamit az elmúlt 7 évtizedben, hogy csibészes mosoly rajzolódjon ki  a szája körül. Eljárt focizni a fiúkkal, túrázni a barátokkal, de a városi szemétszedő-városszépítő napot is bulivá változtatta. Közben neki is volt hitele a házra, ő sem volt mindig elégedett a nagypolitika menetével – de tolta előre az életet, és én bármikor találkoztam vele, mindig a nyakába ugrottam örömömben, mert már egy futó találkozás is öröm volt vele.

Mindeközben a feleség a mágnes ellenkező pólusa. A megtestesült negativitás, pesszimizmus. Ha cseperegni kezdett az eső, ő már mindent elverő jégesőt vizionált; ha valaki köhögött egyet, ő már tudni vélte, hogy gyógyíthatatlan beteg (persze önmagára nézve ugyanígy); ha problémája volt, és valaki megjegyezte, hogy van megoldás, ő nyomban letorkolta, hogy az lehetetlen… Ellenben jól megdicsérte azt, aki “szépen kigömbölyödött”, hogy a társaságában egyetlen nőismerős se érezhesse magát jól. A gyerekeit kényszeres megfelelésre nevelte, arra azonban sosem kérdezett rá, igazából mit éreznek, milyen életre vágynának. Önmagának sem engedte meg az őszinte érzéseket.

Ez a két ember már majd’ 50 éve egy házban él. Sok keserűséggel, kevesebb örömmel. Mert a pesszimizmus lehúzó ereje erős. De az életigenlés hozza a napsugarat – ha egyre fáradtabban is. Pedig ugyanebben a házban mennyivel több nevetés, mennyivel több jó megoldás születhetett volna meg, ha férj és feleség együtt néznek mindig bizakodóan a jövőbe!

Az ő élettörténetük is példázza, hogy gyakran nem a körülmények, a külvilág az oka a szenvedésnek, a rossz életnek – hanem a saját berögzött, lehúzó gondolati sémáink. Ezek fogva tartanak, és elfogják előlünk a napfényt. Még, ha nincs is nagy baj, nincs betegség, van ennivaló, sikerül kifizetni a számlákat, a gyerek rendesen jár az iskolába – a gondolkodási rossz séma működik, és nem hagyja örömmel megélni az életet.

Egy meseterápiás ülésen vagy meseterápiás csoportban azon dolgozunk, hogy a káros, lehúzó gondolkodási sémáink felszínre jöjjenek, meglássuk őket, és sikerüljön rajtuk változtatni – hogy meglássuk a napfényt, és engedjük meg magunknak az örömöt.

Ha a történetbeli feleséggel (aki ma már többszörös nagymama) találkozom, mindig eszembe jut, hogy mennyire kár, hogy nem találkozott olyan segítő módszerrel már sok évvel ezelőtt, amely támogatta volna őt abban, hogy megtanuljon örömmel élni. Persze, ehhez ő is kellett volna... Elsősorban mi magunk vagyunk azok, akiknek akarnunk kell a változást. Ha kényelmetlen az élet, keresni kell a változtatás lehetőségét – mert van kiút. 

Köszönöm, hogy ellátogattál a Táltosparipa oldalra, amely a Táltosparipa Mentáltréning része. Ha tetszik az oldal, és fontosnak tartod a lelki egészség fejlesztését, akkor kérlek, támogasd az oldal működését azzal, hogy lájkolod   a Táltosparipa blog Facebook oldalát: ITT TALÁLOD. (Vagy fenn, az oldalsávban is elérhető.) Köszönöm!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!